Huszonnyolcadik fejezet

A Korélia Biztonsági Erők tagjaként nem sok rálátásom volt Booster Terrik működésére, és nem tudtam pontosan felmérni, hogy milyen messzire ér a keze. És a kettőnk ellenséges viszonya megakadályozott abban, hogy megállapítsam, mennyire magas szinten űzi a mesterségét. Most viszont alkalmam nyílt közvetlen közelről megfigyelni őt. A lánya megtalálása és megmentése érdekében a lehető legmagasabb fokozatba kapcsolt, és elképesztő eredményeket ért el,

A hamis személyazonossági iratok beszerzése kevesebb időbe telt, mint valaha is képzeltem volna. Booster alkalmazottjai egyszerűen belenyúltak egy előre elkészített adatfantomokkal teli adatbázisba és hozzácsatolták az egyikhez a holoképemet. Aztán a csillagromboló eredeti, birodalmi gyártmányú hamisító berendezéseivel perceg leforgása alatt három igazolványsorozatot készítettek: egyet, hogy bejussak a Koréliára, egyet, hogy szabadon mozoghassak ott, egyei pedig, hogy kijussak onnan.

Ezt követően Booster felküldött a középső utasfedélzetre. A három utasszintet különféle stílusban rendezték be, az oda bebocsátott utasok ízlésének és pénzének megfelelően. A legalsóhoz képest a Mos Eisley-hoz hasonló koszfészkek fényűző üdülőparadicsomnak tűntek. A Fekete-szinten főleg munkanélküliek és szegények utaztak, akik az olcsó viteldíj miatt választották az Errant Venture-t, továbbá bűnözők, kisstílű tolvajok, csalók és szélhámosok. Nem igazán értettem meg, hogy Booster miért engedte fel őket a hajójára, talán azért, mert ők is ismerhettek olyan információkat, amelyeket el lehetett adni valahol.

A Kék-szint - ahová én is kerültem - valamivel tisztesebb hely volt, mint a Kincseshajó-sor a Korélián. Persze, így is bőven láttam ócska alakokat - önjelölt Boba Fetteket, önjelölt Han Solókat, sőt önjelölt Leia hercegnők is akadtak, ha nem is sokan. Ezen a fedélzeten elsősorban kereskedők laktak, továbbá kalandvágyó fiatalok, akik izgalmasnak találták, hogy egy félelmetes birodalmi csillagrombolón utaznak. És a Kereskedő-sétányon - a tarkabarka üzletsoron, ahol készpénzért az égvilágon mindent lehetett kapni - mindenki I találhatott magának izgalmakat.

A romboló utasai számára a közösségi élet legfőbb színtere a központi akna volt, amely a hajó kellős közepén összekötötte mindhárom utasszintet. Ebben a szellős, tágas kútban minden egyes napon levetítettek egy, a Thyferra-hadjáratról szóló szemkápráztató holofilmet. Jócskán eltúlozták benne Booster és az Errant Venture szerepét, engem pedig meg sem említettek. Egy kicsit bosszantott a dolog, de aztán megnyugtattam magam azzal a gondolattal, hogy a film reklámcélokat szolgál, és nem a történelmi ismeretek terjesztését.

Kerestem magamnak egy szabót a Kék-szinten, aki először is méretet vett rólam, majd nekilátott megvarrni az új személyiségemhez illő ruházatot. A leendő gallér bőségét megdupláztattam vele - ha Boosteren múlt volna, bevetetett volna két-három centit a gallérból, hogy végigfuldokoljam az utat. A sullustani szabó motyogott valamit arról, hogy még sosem csinált ilyent, hogy a pontos illeszkedés az ő védjegye, de nem hagytam meggyőzni magam.

Booster utolsó húzása valódi mestermű volt. A világért sem engedett volna fel a Gyémánt-szintre - azt mondta, egy egykori KorBiz - nyomozó jelenlétében az első osztályú utasok kevésbé élvezték volna az utazás szélsőséges örömeit -, viszont meggyőzött egy koréliai házaspárt arról, hogy csakis úgy élhetik át a csempészés izgalmait, ha valóban becsempésznek valamit a Koréliára. Nem átallott addig elmenni, hogy kijelentse: noha mindketten született koréliaiak, nem hiszi, hogy képesek lesznek rá. Az áldozatok a végén szó szerint követelték tőle, hogy engedje meg nekik, hogy megpróbálják. Booster ellenállt. A nő és a férfi tovább erősködtek. Booster végül engedett, miután megvesztegették, sőt még köszönetet is mondtak neki, amiért átengedte nekik két emberét, így pótolhatták a luxusjachtjuk legénységének két tagját, akik tisztázatlan körülmények között súlyos sérüléseket szenvedtek egy, a Fekete-szint egyik szórakozóhelyén kirobbant verekedésben.

Fogalmam sem volt, hogy a házaspár mit csempészett - rajtam kívül -, mindenesetre remekül szórakoztam, mialatt figyeltem őket, amint csempészesdit játszanak. Amikor megérkeztünk Coronet kikötőjébe, úgy döntöttek, hogy rátesznek még egy lapáttal, és tekintélyes összeget nyomtak az őket köszöntő vámtiszt kezébe. A tiszt az összeg láttán hátrahőkölt, és nekilátott, hogy alaposan kifaggassa őket. A Bevándorlási Hivatal munkatársaiban feltámadt a kíváncsiság. Miután rájöttek, hogy mi történik a közelükben, nyilván ők is szerették volna megkapni a részüket. így aztán úgy engedték a jacht személyzetét, hogy éppen csak egy-egy futó pillantást vetették az okmányokra, majd egyszerre megindultak a házaspár felé.

Vállamra vettem a két, ruhával és felszereléssel teli zsákomat, elhagytam az űrkikötőt, és kerítettem magamnak egy viszonylag tiszta szálláshelyet a Kincseshajó-sor közvetlen közelében. Dacára annak, hogy évekig dolgoztam a Soron, nem aggódtam amiatt, hogy összefutok a régi munkatársaimmal. A KorBiz rengeteget változott az évek folyamán - már nem is Koréliai Biztonsági Erőknek nevezték. A diktátor Közbiztonsági Szolgálattá formálta át, amelynek keretében lecseréltette a hagyományos smaragdzöld-fekete egyenruhát egy sötétebb árnyalatú öltözetre, amely a szabását tekintve a birodalmi tisztek uniformisához hasonlított. A szervezet feladatköre is jelentősen leszűkült, inkább a közrend fenntartására korlátozódott, és nem a bűnügyek megoldására.

Egyszeriben rádöbbentem, hogy az a múlt, az a világ, amit én ismertem, nem létezik többé, és a gondolat nyomán végigfutott a hideg a hátamon.

A Kincseshajó-sor is sokat változott abban a hat évben, amíg én m másutt jártam. Mindig is lepusztult, mindig is rossz hírű volt, de a színes, ragyogó lámpák már-már karneváli hangulatot kölcsönöztek az egész környéknek. Errefelé a Galaxis összes népének fiai és lányai megtalálhatták a nekik megfelelő szórakozási lehetőséget. Valóban akadtak olyan helyek, ahová a tisztes polgárok legfeljebb véletlenül I tették be a lábukat, ám az örökös, enyhe veszélyérzet csak emlékezetesebbé tette az itt eltöltött időt - valahogy úgy, mint az Errant Venture fedélzetén.

A Kincseshajó-sor változásait sokan akár fejlődésnek is tekinthették. A főutcát alaposan kitakarították, az épületeket lefestették, a falfirkákat folyamatosan letörölték, még mielőtt megszáradhattak volna. A megvilágítás kevésbé rikítónak hatott, és az intézmények szelídebb külsőt öltöttek. A Sor félúton járt, hogy jó helyből szórakozóhellyé váljon, és ettől persze minden mesterkélt és felszínes lett.

A becsatlakozó mellékutcákon viszont annyi változás történt, hogy az árnyak tovább sötétedtek. Gombamód szaporodtak a veszélyforrások, így aztán ha valaki egy háztömbnyire elmerészkedett a biztonságos zónától, könnyen belefulladhatott a valóság mocsarába. Az illetékesek valószínűleg úgy képzelték, hogy a Kincseshajó-sor kitakarításával megszabadultak az itt élő antiszociális elemektől, és a Közbiztonsági Szolgálatot felhasználva elszigetelték magukat az igazságtól, illetve annak minden következményétől.

Az egyedüli kedvező változásnak azt éreztem, hogy nagyon könnyen kaptam siklótaxit. Megadtam a sofőrnek a nagyapám címét, mire az illető, egy klatooniai férfi szélesen vigyorogva rám villantotta az összes fogát. Hátradőltem az ülésen, és igyekeztem ellazulni, noha tartózkodtam attól, hogy ennek érdekében vegyek egy mély lélegzetet. Mert az meglehet, hogy a Jedik nem ismerik a fájdalmat, de egy siklótaxi hátuljában terjengő szagoktól még egy gamorreai is öklendezne.

Reméltem, hogy nem hiába vállaltam az utazással járó kockázatokat. Mialatt a baktában áztam, rájöttem, hogy az apám az üzenetében arra biztatott, hogy csatlakozzam a Jedi Akadémiához. Luke sokat beszélt arról, hogy az Erőn keresztül néha látni lehet a múlt, a jelen vagy a jövő egyes részleteit, és ennek nyomán úgy sejtettem, az apám valahogyan tudta vagy megsejtette, hogy az Akadémia egyszer létrejön. Ez persze, minden szilárd alapot nélkülöző feltételezés, vagy megérzés volt, ráadásul ő mindig is szerette bebiztosítani a befektetéseit. Abban a tudatban, hogy a jövő folyton mozgásban van, nem vehette biztosra, hogy az Akadémia valóban létrejön. Ennek alapján feltételeztem, hogy hátrahagyott számomra bizonyos információkat, amelyeket megismerve hozzájuthatok az örökségemhez.

A gondolat nyomán mosolyognom kellett. Mindenképpen örültem annak, hogy viszontlátom a nagyapámat, még akkor is, ha az apám nem hagyott rám semmit. A háza felé közeledve már láttam az első dombjait annak a környéknek, ahol felnőttem, amikor egyszeriben rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott nekem a nagyapám és mennyire hiányzott nekem Korélia. Elmentem innen - menekülnöm kellett -, hogy elkerüljem a letartóztatást és a halálos ítéleti. Attól fogva folyton bujkáltam, vagy éppen egyik küldetést a másik után hajtottam végre a Zsivány-osztag kötelékében. Mialatt időről időre váltottunk egymással hololapot, a koréliai cenzorok annyira megnyirbálták az üzeneteket, hogy semmi sem jött át a nagyapám szeretetéből és szellemességéből.

A siklótaxi egy kapunál állt meg, amely teljes szélességében eltorlaszolta az utcát, amelyben laktam. Az apám a nagyapáméval átellenes házat vette meg annak idején, és nyolc további épület állt a kőrkörös utca mentén. A területet sosem zárta körül fal, és ekkora kapu sem akadt közel s távol.

- Biztos abban, hogy ez az a hely? - kérdeztem előredőlve.

A klatooniai biccentett, és megnyomott egy gombot a fedélzeti számítógép navigációs kijelzőjén. Megint bólintott, majd leakasztott egy zsinóros adóvevőt a kapu előtti alacsony oszlopról, amit nyomban hátranyújtott nekem.

- Jó napot! - szóltam bele a mikrofonba.

- Tessék, Horn-birtok - felelte valaki kimért, hivatalos hangon.

- Birtok? - csodálkoztam magamban, majd ismét megszólaltam.

- Rostek Hornnal szeretnék beszélni.

- Horn igazgató úr meghagyta, hogy senki se zavarja.

Lehajtottam a fejemet, és megpróbáltam átkémlelni a kapu rúdjai között, de sehol sem láttam a nagyapám házát. És nem láttam azt az épületet sem, amelyben felnőttem. Nem láttam mást, csak egy szélesen terpeszkedő, eléggé modern építményt. Fényesen ragyogott a mögötte emelkedő dombok zöldjében, csupa fehérben pompázott, leszámítva egy-egy ezüstös csíkot ott, ahol páncélüveg ablakok helyettesítették a falat.

- Kérem, mondja meg neki... - kezdtem, de hirtelen elhallgattam, és elbizonytalanodtam. Könnyen bajba kerülhettem volna, ha közlöm, hogy az unokája vagyok, miután továbbra is érvényben volt az egész Korélia-rendszerre szóló, ellenem kiadott letartóztatási parancs. Rövid töprengés után befejeztem a mondatot: - Mondja meg neki, hogy egy régi barátja keresi. Keiran Halcyon.

- Horn igazgató úr nem ismer ilyen nevű illetőt - hangzott a közönyös válasz.

- Maga nyilván nem régóta van mellette - feleltem kissé élesebb hangon. - Itt nőttem fel, ezen a környéken. Horn igazgató olyan volt számomra, mintha a nagyapám lett volna. Ezt mondja meg neki.

- Egy perc türelmét kérem...

A klatooniai, hogy múlassa valamivel az időt, a helyi zoneball bajnokság állásának adataival szórakoztatott engem. Azzal a ténnyel próbált levenni a lábamról, hogy Staive Pedsten, a helyi sztár - akit, tudtam-e, egykoron gyengéd szálak fűztek Leia hercegnőhöz egyszer ott ült, pontosan ott, ahol most én. Rögtön ezután sietve biztosított arról, hogy a sportoló korántsem olyan jóképű, mint én, mindenesetre jól emlékszik rá, mert tőle kapta élete legnagyobb borravalóját.

Visszamosolyogtam a sofőrömre, és biccentettem neki, de mielőtt eláraszthatott volna Pedsten legfrissebb pontértékeivel, a kapu kitárult. A klatooniai előrelökte a tolóerő-szabályzót, mire a jármű előrelódult, és a zsinóros adóvevő kiugrott a markomból. Mielőtt a készülék kirepült volna az ablakon, hangosat koppant a klatooniai fején. Sziszegve dörzsölgette a tarkóján megjelenő, gyors ütemben emelkedő púpot, de innentől kezdve sikerült gond nélkül elvinnie a gépet a főbejáratig. Kifizettem őt, és nagylelkű borravalót nyomtam a kezébe - végül is Booster kreditjeit költöttem.

Miután kiszálltam a siklóból, ráeszméltem, hogy mindeddig nem tudtam pontosan felmérni az épület méreteit. A nagyapám régebben szerény, kétszintes házban lakott, és minden nélkülözhető kreditjét, illetve szabadidejét a hátsó kertben létesített pompás virágkertészet fenntartására áldozta.

Az előttem álló építmény legalább háromszor akkora területet foglalt el, mint a régi ház, és egy teljes szinttel emelkedett annak tetője fölé. A homlokzatán felfedeztem bizonyos részleteket és elemeket, amelyeket a nagyapám bizonyosan kedvelt volna, viszont úgy véltem, ha lett volna annyi pénze, hogy felépítse ezt a házat, inkább arra költötte volna, hogy kibővítse imádott kertjét.

Felballagtam a lépcsőn, de mielőtt megnyomhattam volna a csengő gombját, kinyílt az ajtó, és megpillantottam egy alacsony, sötét bőrű, vézna férfit. Fehér gombokkal teli fekete egyenruhát viselt, kezén vékony anyagból szabott hófehér kesztyű feszült. Gyanakodva meredt rám, véletlenül sem mosolyodott volna el. Előbb tetőtől talpig, alaposan végigmért, csak aztán lépett félre, hogy beengedjen a kisebb teremnek is beillő előszobába.

- Horn igazgató úr a kertben várja önt - közölte, és mert úgy ejtette a szavakat, hogy kissé elharapta a végüket, felismertem, hogy az imént ővele beszéltem. Az inas elindult, és gyors léptekkel haladt előttem, a cipője sarka hangosan kopogott a vörös és fekete gránitlapokon. A helyiség közepén a KorBiz malachitdarabokból és fekete márványból kirakott régi címere pompázott a burkolatba ágyazva. Nem volt szívem rálépni, és amikor átugrottam, a lépteim üteme megtört, mire az inas nyomban hátrakapta a fejét, hogy meg- , nézze, mit csinálok.

A legkevésbé sem lepődtem meg azon, hogy a nagyapám a kertben tartózkodik. Amikor nyugdíjba ment, kijelentette, ásni és ültetni akar, amíg őt magát is elássák, és virágokat ültetnek fölébe. Az inas és én legalább fél percig szótlanul ballagtunk, mire elértük a ház hátulsó falát, és kiléptünk egy tágas teraszra, amelyet terjedelmes napernyők védtek a tűző naptól. A terasz lépcsőjétől keskeny, zöld ösvény vezetett a színes virágágyak amfiteátrumának közepén működő, csodás szökőkúthoz, és ott, a szökellő vízsugarak melletti ott állt a nagyapám.

A nálam magasabb, sőt az apámnál is magasabb Rostek Hornból mint mindig, ezúttal is főúri elegancia áradt. Előrehaladott kora ellenére ősz haja sehol sem kezdett ritkulni. Szürke szeme egy pillanatra sem állapodott meg, sosem pihent. Én mindig csak szeretetet és gyengédséget olvastam ki belőle, de azok a munkatársaim, akiket a nagyapám lehordott valamilyen hibáért, azt állították, hogy az a szempár olyan fagyos tekintetet is képes sugározni, amely még egy szupernóvát is jégtömbbé fagyasztana. Noha a nagyapám vékonyabbnak tűnt, mint amikor utoljára találkoztunk, az életereje jól érzékelhetően mit sem csökkent, és én ekkor, életem során első ízben annak a ragadozónak láttam őt, amiről a régi társaim meséltek.

Azon viszont eléggé meglepődtem, hogy a déli verőfény dacára fekete öltönyt viselt, a nyakát magas, merev gallér fogta körül. Nem kertészkedéshez öltözött, hanem úgy, mintha hivatali ügyekkel foglalkozott volna, mint annak idején, amikor még a KorBiz-nak dolgozott. A jobb oldalát mutatta felém - talán azért, hogy kisebb cél¬pontot nyújtson? -, és lassan fordította el a fejét, hogy rám nézzen. A szürke szempár láttán összerándult a bensőm, mintha villám vágott volna végig rajtam. Megszaporáztam a lépteimet, ám amikor elhaladtam az inas mellett, oldalra lendítette a kezét, és tenyerét a hasamra tapasztva megállított.

Félig lehunytam a szememet, ránéztem a nagyapámra, és egy képsort sugároztam az elméjébe. Engem ábrázolt, amint apró gyermekként, visítva és kacagva futok felé, ugyanezen a kettőnket elválasztó széles gyepsávon. Végül kinyitottam a szememet, és megszólaltam:

- Sok idő telt el, igazgató úr... valószínűleg nem emlékszik már rám.

A nagyapám néhány másodpercig merev maradt, akár egy kőszobor, majd biccentett, és közölte a kísérőmmel:

- Tosruk, ismerem az urat. Elmeheti

Tosruk résnyire vonta sötétbarna szemét, és fojtott hangon morogta:

- Menet közben átment a letapogatókon. Nincs nála fegyver, de attól még veszélyes lehet.

- Nekem nincs miért félnem egy született Halcyontól, nem igaz? - kérdezte a nagyapám.

- Nincs, uram! - kurjantottam a fejemet rázva.

- Láthatja, Tosruk, biztonságban vagyok - mondta ekkor elmosolyodva a nagyapám. - Menjen, és keressen magának más feladatot! Mondjuk, főzessen a szakáccsal egy könnyű ebédet! Tényleg könnyű ételt szeretnék, nemcsak egy kicsivel kevesebb mártást.

Tosruk előbb felszegte az állát, majd feszesen és gyorsan meghajolt, aztán sarkon fordult és elsietett.

Lassan közeledtem a nagyapám felé. Nem mertem futni, pedig szívem szerint odarohantam volna hozzá. Felé nyújtottam a jobbomat, amit ő megmarkolt, aztán magához húzott, és keményen, férfiasan megölelt. Szerettem volna mondani valamit, de a torkom elszorult, és könnyek szöktek a szemembe.

Az öreg végül elhúzódott tőlem, kartávolságra tartott magától, és mélyet sóhajtva suttogta:

- A Császár fekete csontjaira.,, nem szabadna itt lenned.

- El kellett jönnöm. Túl sokáig voltam távol - válaszoltam szintén halkan, és a ház felé pillantva hozzátettem: - Sok minden megváltozott.

A nagyapám még szélesebben mosolygott, sőt sejtelmes kuncogást hallatott.

- Hát igen, történt itt egy s más - felelte, azzal a kert távolabbi végében álló, lesötétített üvegház felé intve hozzátette: - Gyere velem! Megmutatom a legújabb műveimet. Egytől egyig díjnyertes alkotások.

Egymás mellett sétáltunk, és egyikünk sem mondott semmit, amíg nem léptünk be az üvegházba. A nagyapám levetette a zakóját, és felakasztotta az ajtó mellé szerelt kampóra. Felkattintott néhány kapcsolót, mire legalább hat-nyolc világítópanel kelt életre á mennyezeten. Az egyre erősödő fényben zöld palántákkal teli, hosszú termesztőasztalokat pillantottam meg - egymástól szabályos távolságban sorakoztak a bejárattól kezdve egészen a hátsó részben berendezett genetikai laboratóriumig.

A nagyapám óvatos vigyort villantott rám, és kijelentette:

- Itt nyugodtan beszélhetünk. Minden héten takarítok.

- Remek - dörmögtem, és a főépület felé pillantva megkérdeztem - Mi történt a régi házaddal?

- Biztos emlékszel még arra - kezdte a magyarázatot a nagyapám -, hogy annak idején azzal szereztem némi hírnevet, hogy mindenféle adatokat gyűjtöttem be a helyi politikusokról. Birodalmi kapcsolatok és hasonlók. Szóval, amikor a KorBiz Közbiztonsági Szolgálattá alakult, egyesek úgy érezték, hogy az aktáimból bajok származhatnak. És feltételezték, hogy a házamban tárolom őket. Egy titokzatos tűz elemésztette a házat, és azt a házat is, amelyben te felnőttél.

Halkan beszélt, de közben az arckifejezése, illetve a szavait kísérő fura felhangok alapján úgy sejtettem, hogy némileg viccesnek találta azokat a tüzeket.

- Aztán az illetők azzal szembesültek, hogy az aktáknak több másolatuk létezik különféle régi és új számítógéprendszerekben. A dekódoló kulcsokhoz sehogyan sem tudtak hozzájutni. Aztán egyesek azon kapták magukat, hogy adatkártyák kezdenek érkezni az otthonaikba. A kártyákon szereplő anyagok érdekes tevékenységekről szóltak, amelyeket az érintettek szerettek volna titokban tartani. Mindezeken felül a kártyák rendszerint egy-két szál virág kíséretében érkeztek, amelyekben könnyen fel lehetett ismerni az általam kinemesített hibrideket. A célzás egyértelmű volt, így aztán a KorBiz szolgálatában eltöltött sok-sok évért afféle kárpótlás gyanánt, illet ve, hogy megvédjenek - mivel a virágnemesítésben elért eredményeim miatt valóságos kincsnek tartanak -, a kormány megvásárolta és átengedte nekem ezt az egész környéket. Kaptam egy szép, új házat, és bele mindenféle-fajta, ügyes lehallgató készüléket, illetve letapogatót. Tosruk és a személyzet többi tagja rendszeresen jelentenek bizonyos tiszteknek, akik egyelőre nem jöttek rá, hogy a házam népe elsősorban hozzám hűséges. És persze, azt sem tudják, hogy azokat az aktákat, amelyek alapján manipulálható egyéneket választottak ki mellém, én magam alkottam meg.

Derűsen felkacagtam, és megjegyeztem:

- Azt hittem, hogy miután visszavonultál, magad mögött hagytad ezeket a dolgokat.

- Boldogan megtettem volna - válaszolta bólogatva de mások, akik hatalomra vágytak, nem elégedtek meg azzal, hogy békén hagyjanak. És persze, sajnálatos módon nem nyerték el a tetszésemet annyira, hogy békén hagyjam őket. - Kinyújtotta a kezét, szeretetteljes mozdulatokkal megsimogatta egy apró növényke levelét, és folytatta: - Mostanában néha küldök egy-egy szál virágot valakinek, egy- egy rövid üzenet kíséretében, amelyben közlöm, hogy olvastam ezt vagy azt a véleményét. Ha azt írom, csalódott vagyok, az illető nézetei általában megváltoznak. Ha azt írom, támogatom az elgondolását, az illető nagyobb lendülettel nyomul tovább az eredeti irányba. Persze, gondosan megválogatom a célpontjaimat és a témákat is. Igyekszem időben elejét venni a fiatal bolondok és az idős bolondok túlkapásainak. A hatalom sötét barlangjaiban néha szó esik arról a titokzatos illetőről, aki tanácsot ad a vezetőknek, valamint viták folynak arról, hogy mit üzenek azzal, ha élő növényt küldök, vagy éppen egy vágott virágokból összeállított csokrot, vagy mi a valódi jelentése egy éjjel nyíló növénynek, szemben azzal, ami csak egyszer nyílik, aztán elpusztul. - Szelíden rám mosolygott, és hozzátette: - De nyilván nem azért jöttél ide, hogy a kertem iránt érdeklődj, vagy hogy végighallgass, mialatt arról locsogok, hogyan manipulálom a csökött agyú politikusokat, nem igaz?

- Boldog vagyok, hogy láthatlak végre - válaszoltam elérzékenyülve -, és szívesen hallgatlak, amint az életedről mesélsz, és persze, szívesen mesélek neked a magaméról.

A nagyapám hallgatott néhány pillanatig, majd ravaszkásan mosolyogva kijelentette:

- A név, amivel bejelentkeztél, illetve az, amit a találkozásunk első pillanataiban tettél, elárulta nekem, hogy miért vagy itt. Szeretnéd megtudni, hogy mit hagyott rád az apád, igaz?

Elkomolyodva bólintottam, és megkérdeztem:

- Nem bánod?

A nagyapám előbb meglepődve pislogott rám, aztán nevetve válaszolt:

- Hogy bánom-e? Drága fiam, majdnem fél évszázadon keresztül dolgoztam azon, hogy megőrizzem örökségedet. Nagyon csalódott lettem volna, ha sosem jön el ez a nap.

- Küldtél volna virágot - kérdeztem mosolyogva -, hogy tudasd velem, mekkorát csalódtál bennem?

- Küldtem volna virágot, sok-sok virágot - felelte elégedetten, azzal a két karját széttárva végigmutatott az előttünk zöldellő növényéken. - Ezek a virágok, Corran, ezek hordozzák a Halcyon-örökséget. Hol másutt tárolhatnánk jobb és méltóbb helyen a Jedikről és az Erőről szóló tudásanyagot, mint eleven, lélegző teremtményekben?